8.rész: Akkor mégsem haragszol?

Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez a rész is, igyekeztem tábor meg nyaralás alatt a legtöbbet írni, ez lett az eredménye! És Rusher Girl, tényleg nagyon fogom várni a te blogodat is, remélem minél hamarabb elkezded! <3

Isabella szemszöge-

Már vagy egy félórája itt ülök és csak folyamatosan sírok. Nem hiszem el, hogy ez történt. Miért pont most kellett megjelennie annak a lánynak, vagy egyáltalán miért kellett? Hogy lehet valaki ilyen, mint ő? És még engem vádolgat azzal, hogy egy szimpla utcalány vagyok, akivel Kendall soha az életben nem állna össze? Pedig Kendall egyáltalán nem ezt éreztette velem. Akkor mégis honnan vehetett ilyeneket? És ha igaza volt végig, és Kendall csak játszadozni akart velem, ugyanúgy, mint Alex? Nem, az nem lehet, érzem, hogy ő nem olyan… Legalábbis remélem…

Mióta itt vagyok, vagy 20-an mentek el mellettem, de senki nem akart megállni és segíteni. Tovább álltak, és azt suttogták egymásnak, hogy ez az a lány, akivel Kendall a kávézóban volt... Szóval már ennyire elterjedt a hír. Remek. De legalább most már szinte mindenki ismer.

Sírás közepette azt vettem észre, hogy folyamatosan rezeg a telefonom, és már vagy 30 nemfogadott hívásom és üzenetem volt Dustintól és Kendalltől. Engem keresnek. Most nagyon nincs erőm beszélni velük. Előbb le szeretnék nyugodni, szóval reménykedem, hogy nem fognak megtalálni. Erre elég kevés az esély, mert azért ők mégiscsak régebb óta élnek itt, és jobban ismerik a környéket, mint én… De a remény hal meg utoljára…

Kendall szemszöge-

Az utóbbi háromnegyed órában már szinte minden közeli helyet bejártunk és nem egy helyre mentünk be megkérdezni, hogy véletlen látták-e, de sehol semmi.

-Nekem ez nem megy! Feladom! -borultam zokogva Dustin vállára. -Ha tudom, hogy Monica a környéken van, biztos nem mentem volna oda! Akkor nem így alakultak volna a dolgok se! Tudod, most nem is attól félek, hogy mégsem vállalja a munkát, mert az ebben az esetben rohadtul nem izgat, hanem attól félek, hogy elvesztem a felém irányuló bizalmát! Azt meg nagyon nem szeretném!

-Haver, tudom, hogy ez most nagyon nehéz, de nem szabad feladni! Ne aggódj, meg fogjuk találni, és nem lesz semmi baj, minden rendben lesz! -annyira hálás vagyok neki, de tényleg. Gyerekkorunk óta mindig itt volt mellettem bármi történjen. -Másnem elkezdjük kérdezgetni az embereket, hátha látta valaki, hogy merre ment.

Úgy is tettünk ahogy Dustin mondta. Folyamatosan állítgattuk meg az embereket, de senki nem tudott semmit. Pedig elég könnyen felismerhető, főleg, ha netán látták a videót. Volt olyan, akinek csak ennyi ugrott be róla. Közben Dustinnak is el kellett mennie, így egyedül maradtam. Még kisebb így az esélye, hogy megtaláljam. De nem adhatom fel! Muszáj megtalálnom, akkor is, ha az életem múlik rajta.  Már-már kezdtem feladni a reményt, amikor egy csapat 20 év körüli fiatallal találkoztam.

-Bocsi, véletlenül valamelyikőtök nem látta ezt a lányt? Nagyon fontos lenne megtalálnom, lehet, hogy bajban van, a telefonját sem veszi fel -mondtam nekik már-már zokogva. Láttam rajtuk, hogy igenis foglalkoztatja őket a dolog, nem úgy, mint sok embert, hogy rá sem nézett a képre és úgy mondta, hogy nem. Szóval reménykedem.

-Szerintem őt láttuk a parkban. Ott ült az egyik padon a telefonján egy videót nézve és sírt. Közben folyamatosan azt mondogatta, hogy nem érti, mivel érdemelte ezt ki meg ehhez hasonlók. Sajnos nem tudtunk neki segíteni, mert így is sietnünk kell, de reméljük, hogy ő az!

Gyorsan megköszöntem nekik, és máris rohantam, hátha tényleg ő volt az, akit láttak. Ahogy közeledtem, ahhoz a részhez, ahol mondták, hogy látták, halk sírásra lettem figyelmes. Nagyon remélem, hogy ő az, és nem esett semmi baja. Reménykedve, hogy észrevesz, elkezdtem mondogatni a nevét. Lassan, kisírt szemeivel rámnézett. Hála az égnek, megtalálttam!

Isabella szemszöge-

Már annyira ideges voltam a sok sírástól, hogy közel kerültem ahhoz, hogy elájuljak de szerencsére ez nem történt meg, mert meghallottam, hogy egy számomra ismerős hang a nevemet kiabálja. Hirtelen azt sem tudtam kicsoda, csak akkor láttam meg, hogy Kendall volt az. Egyszerre nyugodtam meg és kezdtem el aggódni. Örültem, mert megtalált és hogy nem hagyott magamra ezek után, másrészről féltem, hogy mit fog szólni ehhez az akciómhoz. Mindig is inkább próbáltam elmenekülni a problémák elől, mintsem, hogy szembenézzek velük.

-Isabella! Végre megtaláltalak! Nagyon aggódtam érted! Dustinnal nagyon sokáig kerestünk ám téged! Legközelebb kérlek ne csinálj ilyet, vagy legalább írj egy üzenetet, hogy egyedül szeretnél lenni, és megnyugodni picit. Jó? Nem akarom, hogy bármi bajod legyen! -egy kicsit megnyugodtam, mivel nem szidott le. Meg az ölelése nagyon is sokat segített megnyugodni…

-Sajnálom tényleg, csak abban a helyzetben hirtelen nem tudtam mit tegyek, így inkább eljöttem! Nem tudtam volna tovább hallgatni! Tényleg sajnálom nagyon, te is tudod milyen múlttal jöttem el Németországból, meg mindig is olyan típus voltam, aki, ha problémája volt, inkább elvonult egy csendes helyre egyedül, mintsem, hogy szembenézzek velük. Megígérem, hogy nem fogok többet ilyet csinálni, hogy csak úgy eltűnök valahonnan! És köszönöm, hogy egyáltalán utánam jöttél, és nem hagytál szimplán magamra. Azok után, amiket Monica mondott, nem csodálkoztam volna, ha így teszel.

-Én sajnálom, hogy egyáltalán végig kellett hallgatnod azokat! Gondolom milyen nehéz lehetett neked, mélységesen szégyenlem is magam érte! Pont így gondolkodtam én is, mi lesz, ha ezek után szóba sem akarsz velem állni? Féltem, hogy elveszítem a bizalmadat, de úgy tűnik, ettől nem kell tartanom! És tudod bármikor amikor csak szükséged van valakire aki meghallgat vagy csak panaszkodnál vagy aki csak egy vállat nyújt amire fáradtan leborulhatsz nyugodtan fordulj hozzám ha gondolod!!